Idejekorán...

...vagyis nem szabadott volna még hazajönni.

A hét elején néhány nap erejéig a "kis családommal" megjártuk Velencét. Mint már oly sokszor, ismét sikerült bebizonyítanom, hogy hihetetlen könnyen lobbanok lángra. Kivételesen azonban nem a düh, vagy az az örökös bosszankodás munkált bennem, hanem az a bizonyos borzongató, és jóleső, és egy szempilantás alatt végbemenő, de ugye úgyis tudjátok mibe zuhantam belé. Kivételesen nemcsak hirtelen, de egyszerre többszörösen is történt ez a zuhanás. Velence... Számomra hihetetlen volt. Voltak elképzeléseim, hogy mi fog ott várni, de sikeredett felülmúlnia. Jócskán. Nem gondoltam volna, hogy egy város amelyet kis túlzással csak szűk zugok alkotnak, ennyire ki tud nyílni az érdeklődők előtt. Nagyon reméltem, hogy bár nem szeretem a tömeges túrista részvételt, de Velence egy végeláthatatlan emberáradattal fog minket fogadni. Meg is tette. Így teljes mértékben, és a szó legteljesebb értelmében túristának érezhettem magam. Hogy ez az összefüggés ténylegesen miben is nyilvánul meg, azt nem igazán fogom tudni pontosabban körülírni, de valahol mégiscsak erről van itt nagyban szó.

Ami pedig kevésbé volt váratlan, de annál inkább jóleső és felrázó történése volt utunknak, az az a született helybéli leányzó, aki csak egy nagyon rövid időre csatakozott be kalandjainkba, de annál jelentősebb szerepet töltött be benne. ... és nem a következő bejegyzésre utalva, de tényleg,... de epekedve várom a folytatást!!!

(Az illusztrációként beillesztett képek nem az én kis kezem munkái. Bejegyzésem Levi barátom tollaival ékesítettem. ;) A többi kép a http://www.flickr.com/photos/mixlevi/ oldalon! Jó szórakozást hozzá!)