Lassan négy hónap telt el. Négy visszatekintve nagyonis rövid hónap azóta, hogy végetért eddigi életem legnagyobb benyomással bíró élménye. Július végén mikor hazaértünk Japánból, sejtelmem sem volt róla, milyen meghatározó esemény lesz ez az út a hétköznapjaimra kivetítve.
Valami elromlott. Ha pontosan idézem fel magamban, erre már nem is annyira burkoltan, de utaltam korábban. Nem igazán találom magam, sem a magánéletemben, sem a munkában. Ezutóbbi igen komoly részét tette ki az elmúlt körülbelül 4-5 évemnek. Erre vezethető vissza, hogy a magánéletem mint olyan romokban hever, legalábbis mint kiderült. Bárki kérdezett erről annakidején, a válaszom mindig következetesen ugyanaz volt, miközben kedvesen és őszintén mosolyogtam hozzá (no gondoltam, csak el tudom adni ha el is hiszem):
"...minden a legnagyobb rendben. Rengeteget dolgozom ugyan, de ami fontos, arra mindig van időm!"
Nem volt igaz, és még csak nem is tudtam róla, mivel hittem, hogy számomra fontos dolgokra szánom az időm. Ez akkor igaznak is tűnt, és talán igaz is volt, de ha ez így van, vagy nem a jó dolgokat tartottam fontosnak, vagy jelentősen félreismertem önmagam. Egy olyan értékesítő voltam, aki abszolút hitt a "termékében", pedig ha valaki, ő tudhatta volna, mik azok a kérdések, amiket mindent megtéve próbált elkerülni miközben árulta a portékáját, hogy ki ne derüljön a turpisság.
Visszatérve 'japániából', ahogy cimboráim emlegetik, azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok*, és nem élvezem, nem szeretem amit csinálok (értsd a munkám), és egyébként is. Akkor ez nem is nagyon körvonalazódott bennem. Mi az hogy?! Nem csak arról nem volt fogalmam mi a baj, de azt sem tudtam volna megmondani, mi váltotta ki, hogy baj van. Mindenesetre azt sikerült belőlem kicsikarnia, hogy közel másfél hónap vergődés után azzal a bizonyos "csapot-papot" jelleggel, de ott hagytam a munkahelyem. Szerencsére most sem történt másképp, mint már oly sokszor korábban. A felmondásomat követő harmadik napon már dolgoztam. Egy régi-új helyen. Majd csörgött a telefon és már akadt más jellegű munka is, csak kapni kellett az alkalmon. Ezt még két másik ilyen hívás követte. Ezek mindegyike inkább beugrós jellegűre sikeredett, mivel mindenhol előre bocsájtottam, ennél komolyabb szinten ne nagyon tervezzenek velem. Nem akarom ennél komolyabban venni egyiket sem!! Így mindenhol csak heti egy 'kötőjel' 4 napot vagyok, de összességében nem pörgök négy napnál többet egy héten.
Ez a beosztás az elmúlt néhány évemhez képest durva kézifék, de szükség volt rá. Nagyon. Így most jut idő, pihenés, kikapcsolódás, barátkozás, barkácsolás, tátott szájjal a világra csodálkozás. És valami mégis hiányzik, és csak azt tudom, hogy hiányzik, miközben fogalmam sincs róla, mi lehet az. És ettől nem tudom őszintén, és mindehhez őszinte mosollyal válaszolni a nekem szegezett kérdésre hogy "ó; minden a legnagyobb rendben van, köszönöm!" Mondom ugyan, de nem kell különösebben intuitívnak lenni ahhoz, hogy ki lehessen érezni az élét a válaszomnak, ha egyáltalán van neki.
Szóval Japán. Amit ott éltem meg, életem legdurvább fordulópontját jelentheti, ha végre kikászálódok ebből az árokból, és nem csak haladok előre a mélyén. (Ide a gödör szót kerestem, de rájöttem rámnézve nem a legtalálóbb kifejezés, mivel számomra a gödör egy olyan hely, ahol csak tesped az ember. Én viszont haladok, előre, de sajnos elég konzekvensen az árnyékos oldalán az árkomnak. Nem ülök, nem tespedek, de az árkon kívül szeretnék, sőt attól minnél inkább eltávolodva!!) Csodálatos három hetet töltöttem el ott, és ha olvastátok a beszámolóimat, pontosan tudjátok mire gondolok. Azt az érzést kell megtalálnom, vagy azt, ami azt az érzést váltotta, és remélhetőleg fogja kiváltani belőlem.
Mindent összegezve, messziről sem hasonlít semmiféle világvégére a hangulat, ami bennem lakik mostanában, csupán rá kell bukkannom a fénysugaramra.
Rajta vagyok!!! :)
...és ezennel végetvetek a néhány bejegyzés óta a szösszeneteimen uralkodó "panaszáradatnak"!!!
(*remélem akik,... azok tudják hogy hogy értem!!!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése