Félreérthetőség

Mióta az eszemet tudom, az agyam mint egy szinkrontolmács működött.

Akár írva, akár hallva, de minden elhangzott és/vagy olvasott információ a lehető legtöbb értelmezésében jelent meg elöttem. Régen nagyon sokan éltek, s munkálkodtak körülöttem, akik hozzám hasonlóan "működtek". Számtalan szórakoztató vagy jóleső helyzet adódott ebből, miszerint elhangzott valami, és mint mindig, átasszociálva az információt, már mosolyogtam is a kapott szituáción. Ebben az volt a nagyszerű, mikor a hozzám hasonlóakkal csak össze kellett hogy kavarodjon a tekintetünk, és már nemcsak magamban mulattam, de tudtam, sőt mindketten tudtuk, hogy mi is az amin oly jól szórakozunk. Ez olyan érzés, mint mikor valakivel már úgy összeszoktatok, hogy befejezitek egymás mondatait azzal a különbséggel, hogy ekkor mégcsak nincs is mit befejezni.

Mostanra viszont sajnos kicsit visszájára fordult a dolog. Egyre több alkalommal kapom magam azon, hogy magyarázkodom, mit is mondtam,... vagyis hogy mit is akartam mondani. A legtöbb esetben a hallgatóságom nem is veszi észre a különbséget a hallottakban, mivel mindennek a aktuális helyzetre vonatkoztatott jelentését veszik figyelembe, és azon nem is gondolnak túl. Engem viszont zavar, és sokszor az egyéb jelentések, vagyis amiket magában hordozhatna a mondandóm, még bántóak is lehetnének. Ez persze csak nekem tűnik fel, és erre csak akkor eszmélek rá, mikor az értetlenkedő tekintetekkel találom magam szemben, hogy egyáltalán miről beszélek, miért kérek elnézést, miért korrigálom amit mondtam, és immáron egyre sűrűbben, sőt állandó jelleggel.

Rá kell szoktatnom magam a minnél kevesebb jelentéssel bíró gondolkodásra.