Egy-egy hozzám nagyon közeli személytől eltekintve nem járt Japán elött felém (értsd a blogom) senki, mivel nem igazán adtam hírét szösszeneteim létezésének. Az elutazást megelőzően, iletve voltak akiknek már csak kintről hívtam fel a figyelmét, hogy ha nem is feltétlenül 'kedves naplóm...' jelleggel, hanem inkább mint kisebb élménybeszámolók egyvelegeként a velem odakint történtekről, de írni fogok, és ha van netán rá érdeklődés, itt és itt lehet majd ezeket szemrevételezni. Meglepett, de napról napra többen keresték fel az oldalam, és ritka jóleső érzéssel töltött el ez a fajta érdeklődés. Mindközül talán mégis csak az a tudat volt a legcsodásabb, amit a testvéremtől kapott egyik levélben olvasottak váltottak ki, miszerint a Nagymamám nap mint nap leül otthon a számítógépéhez, és nagy figyelemmel és kiváncsisággal olvassa kalandjaim.
Azonban mindezek óta eltelt lassan fél év, és az érdeklődés töretlennek bizonyult. Néhanapján kicsit el is szégyellem magam, mikor látom a látogatószám növekedését, és maximálisan tisztában vagyok vele, hogy az akkor eltelt néhány napban egy 'hogy' vagy 'és' sem akaródzott kipottyanni ujjbegyeimből. Ez leginkább sajnos a véget nem érő napjaimnak köszönhető, mégha bőven lenne is mit megosztanom veletek. Azonban minden ilyen pillanat vagy felismerés alkalmával billentyűzetet ragadok, és kiszurkolok egy kis darabkát magamból.
És ez az a bizonyos pont, mikor nem csak a szüleimnek, akik mindig mellettem álltak, vagy a menedzseremnek, aki mindig hitt bennem, vagy éppen a sarki fűszeresnek, aki talán az első lökést adta, a pályám beindulásához, hanem Nektek KÖSZÖNÖM a szűnni nem tűnő figyelmet és érdeklődést!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése